Az idén immár 14. alkalommal jöttek össze egy kis örömfocira és nosztalgiázásra Székesfehérváron a 80-as, 90-es években a Mancz utcában és környékén felnövő örökifjak, barátaik és családtagjaik az utca legendás bitumenes pályáján. A nagyon kevés lakótelepi dühöngők egyike, amely még az eredeti célt szolgálja. A legtöbben már csak verbálisan űzik a játékot, ám azt igen magas szinten teszik. Az ötletgazda-főszervező egykori Vidi-legenda, Tiber László és fia, a korábbi NB I-es gólkirály, Krisztián nincs könnyű helyzetben, mert egyre kevesebb a korabeli “Manczos bandából” a bevethető labdakergető, hiába no, akadnak, akik már az ötvenes éveiket tapossák, de a negyvenesek között is sokan vannak, akik csak a többieket zrikálni jönnek évek óta.

Ebben az esztendőben a nagy meleg és a már megkezdett szabadságolási időszak, illetve néhányaknál a munka szólt közbe, így az eredeti Mancz utcai “kölykök” közül csak Tiber Krisztián, Strommer Miklós (53 évesen is még aktív a „megye kettőben”), Hajnal Imre (a Puskás Akadémia masszőre jelenleg, igen jó formában van fizikális állapotát illetően és gond nélkül végig zakatol egy meccset 50-en túl, ha arra kerül sor), öccse, Hajnal László, az NB I-et is megjárt Kovács Attila és Kerecsényi Tamás, továbbá jelen sorok szerzője, Mátay Balázs “írta alá a jelenléti ívet”. Éppen úgy, mint egy újságíró kolléga, Rodics Dániel, aki évek óta ugyancsak aktív résztvevője a nyári és a szilveszteri Manczos focinak.

Rajtuk kívül sem akárkik figyelték az eseményeket, vagy éppen kergették a labdát a bitumenen: a mindkét válogatott meccsén gólt szerző Vidi-legendáról, a Siófok NB II-es csapatával később Magyar Kupát (akkor még MNK) nyerő Tiber Lászlóról már a bevezetőben írtam. Mellette ott volt az egykori edző, játékvezető és sportvezető, Lovasi László, a Vidiben és a Gázszerben is megforduló, ugyancsak NB I-es múlttal rendelkező élvonalbeli edző, Toldi Gábor (többek között ült a Csákvár, a DVSC és a Budaörs kispadján is), aki fiával érkezett, mint ahogy még sok más környékbeli vagy ezen a pályán annak idején gyakorta megforduló örökifjú, mint Balogh (BZ) Zoltán, aki NB-s szinten focizott, majd edző lett, valamint Balogh Benedek vagy éppen Pocsai Attila.

„Bácsi, bácsi! Mi is játszhatunk, ugye? Nagyon szeretnénk!”

Örömteli volt látni, hogy a mai Mancz utcai gyerekek is érdeklődve figyelték a 4 évtizeddel korábbi elődöket, s hatalmas örömet jelentett számukra, hogy a második játékrészben – erőteljes első félidei „lobbi” eredményeképp – be is szállhattak a „nagyok” focijába. Ez a jövő, az szívet melengető jövő.

A Mancz utca kuriózumot jelentő bitumenes dühöngője közel 50 éve a sportot szolgálja, nem is akármilyen eredményességgel. Remélhetőleg sokáig így marad ez még. Mert nem csak kockafejek és digitalizált ifjak léteznek, akad még respektje a mozgásnak, a focinak is. Szóval, még mindig kell egy hely, „kell egy csapat”…