A fehérvári foci aranybányászai

2022-09-20



A fenti cím még akkor is helytálló, ha konkrétan NB I-es bajnoki arany (hivatalosan) nem került a nyakukba írásom hőseinek, ugyanakkor, ha ők nincsenek, ha anno a 60-as, 70-es, 80-as években nem varázsolják el játékukkal a közönséget a régi Sóstói Stadiont gyakran megtöltve, akkor az elmúlt bő évtized három bajnoki címe és a két magyar Kupa győzelem sem biztos, hogy ma valóság volna, lehetne.

Barcelonában a nagy öregek úgy tartják, a legendás szentély, a Camp Nou meg sem épült volna, ha éppen nem a városban köt ki és nem az FC Barcelona csapatába igazolt volna 1951-ben egy alacsony termetű, de jó kötésű, remek magyar futballista, bizonyos Kubala László. Volt szerencsém vele két alkalommal is találkozni az elmúlt 35 évben, de ez már egy másik történet, korábban írtam róla, s talán még fogok is. A helyi labdarúgás kapcsán „Kuksihoz” hasonló „sztori” rajzolódik ki a Vidi legendái tekintetében is. Igaz, itt csupán egy nevet nagyon nehéz volna fő inspirációként kiemelni.

Mindazonáltal, ahhoz, hogy ma sikerekről és legendákról beszélhessünk, amelyről majd utódaink is fognak a mai generáció és a közelmúlt sikerei kapcsán, kellettek az alapok, amelyeket olyan nevekhez fűződik, mint a 40-es, 50-es, 60-as esztendők „Vidijének” (MOVE, Vadásztölténygyár, majd VT Vasas) meghatározó személyiségei, mint az első gólkirály (akkor még az Észak-dunántúli kerület II. osztályának fehérvári csoportjában), Szép Ferenc, majd később Dérfalvi Imre és Bencsik István, akik játékosként, de főleg vezetőként alkottak maradandót több évtizedet érintve, mint ahogyan az első NB I-es gárda kapitánya, Bognár „Boci” Ferenc, a remek támadó, majd vezető, Szalmásy Tamás, a kemény védő, később technikai vezető Horváth Lajos „Lekvár” és az edzőként, valamint utánpótlás vezetőként (el)ismertté vált Németh Lajos is emblematikus alakja a Vidi történelmének a pályán és azon kívüli tevékenységével egyaránt.

A 60-as években már nem csak a helyi labdarúgásnak adott klasszist a klub, hanem az akkor fénykorát élő Vasasnak, ezáltal a magyar labdarúgásnak is: Fister „Ficere” Ferenc (a fenti képen jobbról a negyedik) volt az, akit az NB II-es VT Vasasból elvitt a korszak egyik legeredményesebb csapata, a Mészöly-Farkas-féle Vasas, amellyel bajnoki címeket és Közép-európai Kupát (KK) is nyert. Őt követte a felfelé áramlásban a mindig (ma is) bohém Kű Lajos, akit alig 20 évesen már el is „rabolt” a Fradi Fehérvárról ’68-ban, s lett kupagyőztes, bajnoki ezüstérmes, olimpiai ezüstérmes és Eb-4. Ők ugyan már korán elkerültek a városból – ahová egyébként később visszatértek és ahol máig is élnek -, de a fehérvári labdarúgás első országosan igazán ismertté vált neveiként ők is a későbbi sikerek megalapozói, inspirálói voltak.

A nevek csak sokasodnak, ha azokra gondolok, akik a klubhoz tartoztak, s tettek eleget azért, hogy időnként felemlegessük őket: „bezzeg amikor a „Lekvár” odalépett..!” Itt éljenek a szívünkben amíg csak Vidi lesz, a piros-kék klub történelemkönyvében fontos helyük lesz. A teljesség igénye nélkül: Balogh Károly, Bobory Béla, Burka Imre, Csukovics László (ő szerezte a Vidi első NB I-es gólját) Ispaics Tibor, Kerecsényi Lajos, Szabó Károly (ő volt később vezetőedzője is a Vidinek), Tímár Mihály.

Itt elérkeztünk az akkor Videoton SC néven szereplő csapat első nagy sikeréhez, az 1976-ban NB I-es ezüstérmet (valójában aranyat érdemlő) szerző alakulathoz, amelyben már meghatározó kulcsember volt az a Karsai László, aki talán minden idők legjobb, legkiemelkedőbb technikai tudású, a fehérvári labdarúgásra talán a legkomolyabb hatást gyakorló Vidi-ikonként emlegethető. „Sunyi” mindent tudott a labdával, mintha az vele született volna. Ez persze csak túlzó feltételezés, de nem csodálkoznék rajta…

Karsai az a fehérvári legenda, aki éppen ellentétes utat tett meg, mint akkoriban szokás volt: ő jött le még 20 esztendősen a fővárosból, az MTK-ból, nem fordítva. 1967-től, a második vonaltól 1981-ig szolgálta a Vidit, ez alatt közel 500 (!!) meccsen lépett pályára piros-kékben tétmérkőzésen az NB I/B-től (ott gólkirály is volt) az NB I-ig, UEFA- és egyéb kupa meccsekig. 150 gólt szerzett tétmeccseken a fehérvári egylet színeiben, nem kérdés, hogy már a statisztikái alapján is a legnagyobbak egyike. Játéktudását tekintve pedig olyan kaliberű „király” volt, akihez hasonló nemcsak a városban, de országos tekintetben sem sok szaladgált a futballpályákon. Na, de róla majd később egy külön cikkben bővebben is írok majd.

Mellette ott volt a kapuban a válogatottban is lehetőséget kapó Kovács László, a védelemben Nagy III. János (ugyancsak válogatott volt) közepén, illetve középpályán is gyakran szereplő Kovács József (a klubtörténelem harmadik legtöbb meccse neki van, 415!), aki Karsai mellett annak a korszaknak ugyancsak ikonikus alakja volt. Karsaihoz hasonlóan rendkívüli technikai tudása volt, igazán jó barátságban volt a labdával, olyan elegánsan játszott védekező játékosként is, mint a nagy Beckenbauer a németeknél, nem véletlenül hívták őt a magyar Beckenbauernek.

Folytatva a sort: a betonkemény és remekül fejelő védő, Baranyi Sándor, Fejes Gábor (Karsaival együtt lettek, egy meccsen válogatottak, elsőként Fehérvárról), Czeczeli Károly, a későbbi UEFA-kupa döntős csapatban szintén stabil védő, Végh Tibor (ő a klubrekorder a tétmeccseket illetően, 549 találkozón viselte a piros-kék dresszt!), Hartyáni Gábor (szintén volt edzője később a csapatnak, a legendás Kovács Ferenc mellett pedig pályaedző az UEFA-döntős csapatnál) Nagy II. János (a „macska”, hatalmas munkabírású, ugyancsak válogatott középpályás), Csongrádi Ferenc (ő is a legendák krémjéhez sorolandó, az UEFA-kupa fináléba jutott csapat kapitánya, sokszoros válogatott középpályás, vb-résztvevő, mások mellett ő szintén edzője is volt a csapatnak), Kuti László (ő később Dunaújvárosból és a Honvédból lett válogatott).

A már említett Szalmásy Tamás is ebben a csapatban teljesedett ki, a máig nagy közönségkedvenc, Májer Lajos, „Matyi”, aki ekkor még utánpótlás válogatott tehetségként kapott szerepet a Vidiben, később aztán az UEFA-finálés egylet kulcsembere volt, nemzetközi mércével mérve is posztján a legjobbak szintjén tudott játszani, a klub történelmének második legeredményesebb gólvágójának, Szabó Józsefnek számtalan gólpasszt adott később.

Külön ki kell emelni még Tiber Lászlót (akinek a nevét akkoriban tévesen Tiebernek írta a sajtó), aki szintén a kiemelkedő fehérvári legendák között tartatik számon. Kétszer volt válogatott, mindkétszer gól lőtt, mint ahogyan a Vidiben 280 tétmeccsen 103 alkalommal! Hogy ezek után miért nem lehetett többször a nemzeti csapat tagja? Ez egy másik történet, megérne néhány misét… Wollek Tibort sem szabad kihagyni az ikonok sorából, hiszen ő is 280 tétmeccsen 99 gól szerzett Fehérváron, a válogatottban szintén csak egyszer jutott szóhoz, de rögtön be is talált a Luxemburg elleni 8-1-es Eb-selejtezőn ’75-ben.

Ennek a csapatnak szinte minden posztján válogatott, kiemelkedő tudású játékosok voltak, de a vezetők névsora sem volt gyenge, ugyancsak klubikonnak számított a már említett elnök, Bencsik István, a klub örökös tiszteletbeli elnöke, az „edzőpápa”, Kovács Ferenc, aki nem csak ennek a ’76-os csapatnak a sikerkovácsa volt a kispadon, hanem a 85-ös UEFA-kupa döntősnek! Szövetségi kapitányként is tevékenykedett, rendkívül jó szakember volt, a legtöbb NB I-es mérkőzésen ő irányította a Videotont.

Rajta kívül ki kell emelni a szakosztály elnököt, Dérfalvi Imrét (a fenti képen balra az első, mellette Szabó József és Végh Tibor 1985-ben), a technikai vezetőt, Horváth Lajost, akikről korábban szintén tettem már említést, mint ahogy az akkori pályaedzőről, Németh Lajosról. A masszőrlegendát, Molnár Ferencet sem lehet kihagyni, ugyanis évtizedekig szolgálta alázattal a klubot, éppen úgy, mint Dr. Horváth Lajos szemész főorvos, aki ugyancsak évtizedekig volt orvosa a csapatnak.

Visszacsöppenve kicsit a mába: mint arról már beszámoltunk, a minap a Sóstón találkoztak a ’76-os „aranyos ezüstcsapat” még elérhető és élő tagjai, kiegészülve néhány más klublegendával. A mellékelt fotók egy része erről a találkozóról származik. (Alábbi fotón balról jobbra: Tiber László, Fejes Gábor,Csongrádi Ferenc, Karsai László /a háttérben, illetve félig takarva/, Burka Imre és Fister Ferenc)

Itt érkezünk meg az 1984-85-ös alakulathoz, amelynek alapjait az 1980-81-es idényben Verebes József tette le, amikor fiatal trénerként (Lantos Mihály mellett már pályaedző volt egy szezonnal korábban) őszi bajnok, majd végül 4. lett a Videotonnal. Ő építette be, fedezte fel a későbbi UEFA-döntős gárda gerincét, illetve többen nála teljesedtek ki, lettek érett, stabil NB I-es, később válogatott focisták, így pl a legendás Disztl-fivérek (Péter a valaha volt legjobb Vidi hálóőr, később kapusedző, az utolsó magyar vb-résztvevő válogatott kapusa, 1986-ban Mexikóban, öccse, László a klub egyik legjobb, legelegánsabban focizó középső védője volt, később edzője is), a jobbhátvéd Csuhay József, aki az UEFA-kupa menetelés során az elődöntő visszavágóján a fináléba lőtte a csapatot, a már korábban ugyancsak említett védő, később technikai vezető, Horváth „Perás” Gábor, Végh Tibor Novath György és Vadász Imre.

Akkor már, Verebes regnálása során ott játszott a legendás, későbbi UEFA-kupa és NB I-es gólkirály Szabó József, a szintúgy klubikon Májer Lajos, Burcsa Győző és Csongrádi Ferenc, akik az évtized közepén a második számú európai klubsorozat, az UEFA-kupa (ma Európa Liga) döntőjéig egy olyan „mesét” írtak a klub históriáskönyvébe, ami azóta országos tekintetben is egyedülálló, sőt, még a közelébe sem jutott magyar csapat egy kontinentális sorozat fináléjának, de még a tavaszi szakaszt sem sokan érték meg az 1985 utáni évtizedekben, egészen máig.

Kovács Ferenc mester rendkívül jól kiaknázta a csapatban rejlő lehetőségeket, olyan kiváló közösséget gyúrt össze az állományból, ami a sikerek alapját adta. Nemcsak sporttársak, valóban barátok voltak ezek a srácok, s tudtak egymásért és klubjukéért küzdeni. Jellemzően több olyan játékos is akadt, akik nem tartoztak a kulcsemberek közé, sőt többen csak elvétve kaptak lehetőséget, mégis egy ország tudta, kiről van szó: Borsányi István, Palkovics István, a MU elleni büntetőpárbaj antihőse; Gömöri Ottó, a 19 évesen éppen a Real elleni hazai döntő-odavágón lehetőséget kapó Gyenti László, Vaszil Gyula, Faddi Máté és a MU ellen szabadrúgásból betaláló, később a „Zseljó” ellen gólpasszt is adó Wittmann Géza. (A fenti képen a döntő első meccse előtti Vidi, amelyből sérülés miatt hiányzott Csongrádi Ferenc, Szabó József és Májer Lajos, nem véletlen, hogy nélkülük a csapat még kevésbé volt esélyes a nagy Real ellen.)

A Videoton SC olyan klubokat vert ki, illetve győzött le menetelése során, amelyek ma is olyan meghatározói a világ futballjának, olyanok, hogy azok a fiatalok, akik akkor még nem éltek, talán nem is hiszik – én találkoztam ilyen sráccal -, hogy ez igaz volt, igaz lehetett: PSG, Manchester United, Real Madrid, de a korszak Európájának erős középmezőnyéhez tartozott a cseh Dukla Praha, a szerb (akkor Jugoszláv) Partizan Beograd és Zeljeznicar Sarajevo, akiknek a kiejtése szintén nem volt magától értetődő, sőt. A Partizan és „Zseljó” kicsit esélyesebbnek számított a Vidinél, de a csehszlovák honvédség Duklája is bombaerős gárda volt abban az időben.

Az emlékek csak sorjáznak gyerekkoromtól máig, immár közel fél évszázadot felölelően személyes tapasztalatok által is, számos olyan élményeket adott, amelyek több generáció életéből kimaradtak, s folyamatosan kimaradnak. Szegényebbek azok, akik nem láthatták varázsolni a pályán Karsait, Kovács Józsefet, Májert, Tibert, nem láthatták Disztl Péter bravúrjait, számtalan védett büntetőjét, így az argentin világbajnok, Valdano tizenegyesének hárítását a Real elleni madridi visszavágón, s nem láthatták azt, amikor Szabó Józsefnek szobrot vizionált a tv-kommentátor Gulyás László a Partizannak lőtt mesternégyese kapcsán a legjobb 8 közé jutásért vívott álomszerű 5-0-ás meccsen.

Nem láthatták továbbá a jobb szélen (de néha éppen balról befelé indulva, mint a Partizan elleni góljánál) a védőket rendszerint hintába ültető apró termetű klasszist, Májer Lajost, aki a feltetet az i-re a pontot a döntő madridi visszavágóján a Realnak lőtt pazar góljával. De nem láthatták a mindig elegáns védőmunkát végző Disztl Lászlót, aki nem mellesleg betalált a Zeljeznicar elleni első meccsen, a visszavágón pedig ő adta a gólpasszt Csuhay-nak a legvégén (alábbi képen), s nem láthatta a Real elleni döntőn a Sóstói Stadion eredményjelzőjének létráján, illetve a világítótesteken (nekem is csak ott jutott hely, ahonnan látni is lehetett valamit) lógó nézőket, akik – főleg így utólag értékelve – szürreális látványt nyújtottak (fenti képünkön) az ácsolt pótlelátón helyet foglaló sok ezer nézővel együtt.

Ma már nem kétséges, 1941-ben egy legenda született a Vadásztölténygyár SK megalapításával a fehérvári és a magyar sportéletben, fociközegben később kiteljesedve, a fentebb említett ikonokat kinevelve, felvonultatva.

És itt, ne feledkezzünk meg a város másik nagy múltú klubjáról, a Székesfehérvári MÁV Előre SC labdarúgóiról se (Idézve az egykori legendás ügyvezető elnököt, Dévényi Tibort: „Egy kis munkás-vasutas egyesület, a síneken túl”, a Takarodó úti pályán,) amely ugyancsak a 70-es években írt tündérmesét, amikor először a harmad, majd a másodosztályú bajnokságot megnyerve, illetve feljutó helyen végezve „berúgta” az NB I ajtaját, s ott vitézkedett számos bravúrt végrehajtva 1977-től 1980-ig. A – többek között – Fradi- és Újpest-verő Lokiban több olyan játékos is játszott a 70-es években, akik a Vidiben is megfordultak előbb, vagy később, így Burka Imre, Bruder Károly (mindketten 76-os Vidi tagja voltak, bár nem kaptak sok szerepet), Hartyáni Gábor és Tiber László. Ott bontakozott ki utánpótlásedzőként a máig megyei foci-ikonnak számító, később már (máig!!!) a Vidiben tevékenykedő Németh János is, aki fiatal szakemberként olyan ificsapatot irányíthatott, amelyben bizonyos Orbán Viktor is kergette a labdát néhány éven át…