Ma ünnepli 71. születésnapját Burcsa Győző, a Videoton SC egykori kiválósága, UEFA-kupa-döntős, bajnoki bronzérmes labdarúgója, majd vezetőedzője, később klubigazgatója, aki méltán lett legenda Kaposváron és Győrben is.

Burcsa Győző hatgyermekes kaposvári családban nőtt fel, amelynek nem futotta focilabdára, így – bár testvéreivel bármikor tudtak kettő a kettő ellen játszani az udvaron – rendszerint „igazoltak” csapatukba a szomszédból olyan srácot, srácokat, akik focizni is tudtak és labdájuk is volt.

A Kaposvári Vasasban lett igazolt labdarúgó, ott mutatkozott be már igen fiatalon az NB III-ban, majd a város első számú klubja, az NB I-be igyekvő Kaposvári Rákóczi csábította el, s már vele jutott fel első ízben a legmagasabb osztályba. Ott sem tétlenkedett sokat, rögtön az első meccsen az ő két góljával győzték le a Vasast, a szezon végéig pedig 12 gólt termelve lett házi gólkirály.

Nem véletlenül szúrta ki magának és igazolta át a friss ezüstérmes Videoton 1976. július 1-jén, amelyben csak a következő év tavaszán mutatkozhatott be, mivel a szerződés életbe lépésével egyidejűleg be kellett vonulnia sorkatonai szolgálatra Nagykanizsára. Ott az alakuló tér körüli futásokkal, külön erőnléti edzésekkel és gimnasztikával tartotta magát formában. Az, hogy ez nem sikerült rosszul, bizonyítja, hogy majdnem napra pontosan 48 évvel ezelőtt, 1977. március 12-én a tíz válogatottal felálló Budapesti Honvéd elleni 3-3-ra végződött találkozón ő szerezte az első két Vidi-találatot, tehát az első NB I-es meccse után az első fehérvári mérkőzésén is duplázott! Itt meg kell jegyezni, hogy azon a találkozón mind a 12 pályára lépő Videoton játékos válogatott volt már akkor, vagy lett később!

1981-ben, 27 évesen úgy érezte, hogy a Vidivel elért sorozatos 4. helyek után váltania kell, s a korábbi Vidi-tréner, Verebes József hívására Győrbe az akkori Rába ETO-hoz igazolt, amely az előző idényben még a kiesés ellen küzdött. Burcsa megint jól döntött, a következő két évben bajnoki címet, majd a harmadikban ezüstérmet nyert a zöld-fehérekkel. Ezek után nagyon kevesen értették, hogy miért tért vissza a Videotonba, pedig több oka is volt: először is a szokásos ösztönös, jó megérzése, mert érzékelte, hogy az ETO túl van sikerkorszaka zenitjén, a Vidinél pedig egy jó kis társaság állt össze Kovács Ferenc mester kezei alatt. Ami pedig számára a legfontosabb volt: a Vidi garanciát vállat arra, hogy a következő szezon után hozzájárul külföldi szerződéséhez.

A történelmi tény ismert: az 1984-85-ös idényben megszerezte NB I-es éremkollekciója egyetlen hiányzó medáliáját, egy bronzot a Vidivel, közben pedig nemzetközi porondon, szinte végigverte Európát a piros-kékekkel az UEFA-kupában. A Dukla Praha, a PSG, a Partizan Beograd, a Manchester United és a Železničar Sarajevo kiejtésével a fehérvári gárda eljutott a döntőig, ahol ez első meccsen sérült kulcsjátékosai sorát (Csongrádi, Májer, Szabó) nélkülözve 3-0-ra kikapott a világhírű Real Madridtól, ám a visszavágót Madridban megnyerte 1-0-ra! Ebben az idényben és sorozatban gyakorlatilag Burcsa csak perceket hiányzott, motorja, vezéralakja volt a legendás csapatnak, amelyben az UEFA-menetelés során gólt fejelt az elődöntőben és gólpasszokat adott több mérkőzésen is.

Ahogy a vezetőkkel megegyezett, a szezont követően légiósnak állhatott, a francia élvonal egyik legjobbjához, az AJ Auxerre együtteséhez vezetett az útja, ahol későbbi BL-győztesek, válogatottak, Éric Cantona, Basile Boli vagy éppen Bruno Martini is csapattársa volt. Pályafutása hajrájában két kisebb klubban (Melun, Arras) vezetett le, a legvégén már játékos-edző volt, majd hazatérve első vezetőedzői munkája 1990-től újra a Vidihez kötötte. Bátran nyúlt a fiatalokhoz, amiért kapott bőven kritikákat, de ahogy mindig, ekkor is tartotta magát elveihez, hitvallásához, hogy az ő csapatában csak az játszik, aki a futballtudása mellett tud eleget futni, fegyelmezett és megalkuvás nélkül küzd mérkőzésről-mérkőzésre. Később Nyíregyházán és Sopronban is edzősködött, majd úgy döntött, elege van már kicsit a fociból, a sportágat körülvevő miliőből és saját céget alapítva vállalkozó lett 1996-ban.

Ebből a helyzetből 18 év elteltével egykori mestere, Kovács Ferenc tudta kimozdítani. Az akkoriban már a Vidi tiszteletbeli elnökeként tevékenykedő edzőlegenda kitartóan csábította, s bár sokáig nem akart belevágni, végül beadta a derekát és elvállalta a klubigazgatói teendőket a fehérvári csapatnál. Regnálása alatt rögtön bajnok lett a Videoton, de sok harca volt közben klubon belül is, amiket megelégelve ismét feltette magának a kérdést: „Mit keresek én itt?”. Ezzel – úgy tűnik végleg – 2015 augusztusában negyedszer is elköszönt Fehérvártól, visszatért Sopronba és folytatta építési vállalkozását. Burcsa Győző és párja, Annamária néhány hónapja ismét fontos döntést hoztak, a Balatonhoz, Balatonfenyvesre költöztek, újabb fejezetet írva a családi történelemkönyv lapjaira.

A minap rögzítettem egy hosszabb, a teljes pályafutására kiterjedő interjút a korábbi, világbajnokságot is megjárt válogatott támadó-középpályással, amely a helyi sportlegendák sorozatban a tervek szerint következő hét végén kerül majd publikálásra a Vörösmarty Rádióban és írott verzióban az FMC.hu-n.

Egy részlet az interjúból a végére, amely segít egy picit megérteni Burcsa Győző döntéseit, hitvallását:

Amikor az első NB I-es idényemben a Kaposvárban tudtam 12 gólt lőni, akkor megfogalmazódott bennem, hogy „Győző, ha keresnek, akkor lépni kell.” De van ennek egy előzménye, van egy mondat a háttérben, ami mindig fölcsengett egész pályafutásom alatt. Anno a Kaposvárnak volt egy nagyszerű játékosa, Nagy Lajosnak hívták. Ő akkor már idős, pályája végén járó labdarúgó volt, amikor én fiatal, s ő minden héten elmondta, hogy „De hülye voltam, hogy nem mentem el, amikor hívtak…” Ez a mondat nagyon megragadt bennem, és az első alkalommal, amikor a Videoton hívott, nem hezitáltam, mint ahogy később sem, ha úgy éreztem, eljött a váltás ideje.

Isten éltessen, Győző!