A „Sunyi”. A becenév igazi ikonikus védjegy Székesfehérváron, a VT Vasas, majd Videoton labdarúgó csapatának legendája, a klub történelmének valaha volt talán legpengésebb, legtechnikásabb, legzseniálisabb játékosa, Karsai László „alkotói neve” volt. Igen, alkotói, mert amit ő letett a salakos vagy éppen füves pályára a Berényi úton, majd a Sóstón, az átlagos napjaiban is inkább volt hasonlítható egy jól komponált művészeti alkotáshoz, mint egyszerű focihoz… A napokban meglátogattam ezt az egykori zsenit, aki – és persze szintén remek társai – miatt ezrek betonba vésett programjává vált a szombati Vidi meccseken való szurkolás a 60-as évek végétől a 80-as évtized elejéig. Egyértelműen ő volt a Vidi első igazán nagy klasszisa, aki miatt jómagam is megfertőződtem ezzel a csodás sportággal közel fél évszázada.

Szerencsés gyerek voltam, mert éppen a szomszéd házban éltek Karsaiék a 70-es-80-as években, nagyobbik fia, Zsolt néhány osztállyal alattam járt, ugyanabba az általános iskolába, s a grundon, az udvaron is számos alkalommal „bandáztunk” közösen, sőt, az az eset is többször előfordult, hogy a kisebbik Karsai-fiúcskáért, Márkóért a bátyussal közösen mentünk délután az óvodába, ha a szülők nem voltak még otthon, így elmondhatom, hogy már tizenéves kölyökként összességében is jó kapcsolatba kerültem a legendával és családjával. Később, amikor televízióban, rádióban dolgoztam, majd a spotvezetés világába is belekóstoltam, ugyancsak gyakran találkoztunk, főképp azért, mert – az élet már csak ilyen nagy rendező – akkor is 200 méterre laktunk egymástól, de már egyikőnk sem a Kígyó utcában, mint annak idején.

Akkoriban, a 90-es években és az ezredforduló utáni esztendőkben azonban már nem a közben felnőtté vált és kirepült fiai voltak gondoskodása fókuszában, hanem már Erzsike oldalán a család kedvenc kutyája, akit naponta több alkalommal ő sétáltatott a környéken, vagy ment vele a boltba, ahol ugyancsak szinte napi jelleggel összefutottunk. Sok év alatt számos alkalommal jókat beszélgettünk a fociról, a múltról, a tervekről, merthogy jó ideig még aktív volt, edzősködött, tehetségeket figyelt.

Az a szerencse is engem ért – kb harmincadmagammal -, hogy Karsai Lászlót utoljára láttam a pályán, mint játékos, legalábbis igen nagy eséllyel utoljára. Történt, hogy 1998 őszén egy városi prominensekből és korábbi kiváló labdarúgókból álló delegáció tagjaiként Székesfehérvár olasz testvérvárosában, Centóban jártunk és a települést képviselő csapattal is megmérkőztünk, már aki a mi oldalunkon még sportra fogható „old boy” volt.

Nos, akkor és ott, Karsai is – bár ezernyi baja, korábbi sérülései és érzékeny dereka okán ez nem volt elvárható tőle – már ötven felett beöltözött és mutatott néhány pengés megoldást a pályán, nem kisebb nevek mellett, mint az első fehérvári nevelésű VT Vasas kitűnőség, Kű Lajos, aki később a Fradival ért el szép sikereket és lett olimpiai ezüstérmes, valamint egy másik zöld-fehér legenda, a VVK-győztes Fenyvesi Máté. Valószínűleg ott, azon a találkozón lépett pályára utoljára mérkőzés körülmények között.

Visszazökkenve a jelenbe, Sunyi köszöni, 75 felett is jól van, bár a sas szeme, amivel legendásan látott a pályán, kicsit rakoncátlankodik, évek óta kezelésre szorul, de ahogy általában, most sem panaszkodik. Ahogy fogalmazott: „pont az romlott el kicsit, ami a pályán nagy segítségemre volt, a szemem”. Párjával, Erzsikével békességben, csendben élnek a Deák Ferenc utcai „toronyban”, a nyarak jelentős részét pedig Balatonalmádiban töltik, még csendesebben, még nyugodtabban. Igaz, az elmúlt két évben a tervezettnél sokkal kevesebbet lehettek ott, de reménykednek, hogy talán jövőre tudják pótolni a kimaradt heteket, hónapokat.

Eredendően magam is Almádiban szándékoztam meglepni őket, ám kiderült, hogy éppen előző nap jöttek vissza Fehérvárra, így hát egy rövid Deák utcai látogatás lett a terv vége.

Nem nagyinterjúra készültem vele, csak baráti látogatás volt a cél, ám természetesen a foci és a Vidi állt a fókuszban, s mivel alig-alig foglalkozik vele ma már a média, megérdemli, hogy néhány mondatban írjak róla. Felidéztünk több régi nagy meccset, amelyen főszereplő volt, amelyek neki is kedves emlékek, ám az, hogy valójában mennyi nagy derbit játszott anno, ahol vezérszerep hárult rá, érzékelteti, hogy akadt olyan is, amiről megjegyezte: „na, ezt már el is felejtettem„. Egyébként a múltidézés közepette a mostani Vidiről és a magyar tehetségekről is beszélt.

Az ugyancsak fehérvári illetőségű, a városban nevelkedett és máig oda hazatérő Szoboszlai Dominik kapcsán megjegyezte, hogy rendkívül profi gyermekkori képzést, nevelést kapott édesapjától, aki tudatosan és tántoríthatatlanul terelte fiát addig a szintig, ahonnan már csak rajta múlott a feljebb lépés, ami sikerült is, hiszen mára eljutott a világhírű Liverpool kezdőcsapatáig, míg a magyar válogatottban már alig 22 évesen csapatkapitány lett. Hozzátette: Szoboszlai szerinte nem olyan ösztönös tehetség, mint pl Détári Lajos volt anno a 80-as években, az egyébként kétségkívül meglévő alapvető talentuma önmagában nem lett volna elegendő ahhoz, hogy elérje céljait. Kellett mellette a céltudatosság, elhivatottság és a rengeteg külön képzés, a profi munka végül meghozta a gyümölcsét.

A Vidi kapcsán reményét fejezte ki, hogy a jelenlegi kicsit kaotikus helyzetből jól jöhet ki a csapat, Kalmár Zsolt leigazolása kiváló húzásnak tűnik, remélhetőleg a sérülések elkerülik és hozza a legjobb formáját, amiből a Vidi csak profitálhat. A Sóstón már nem éppen gyakori vendég, bár nem feledkeztek meg róla, hiszen a felújított arénában ő végezhette el a kezdőrúgást az Újpest ellen 2019-ben. Legutóbb tavaly ősszel a Mezőkövesd elleni mérkőzés elé szervezett találkozón járt kint a stadionban, amikor az 1976-os bajnoki ezüstös Vidi kiválóságai találkoztak. Ez számára is nagy élmény volt, hiszen akad olyan is, akivel évtizedek óta nem látták egymást.

A magam részéről örülök, hogy láthatóan jó egészségben és hangulatban üdvözölhettem a legendát és párját. Karsai László decemberben lesz 76 esztendős, abban maradtunk, hogy a következő személyes (nem számítom annak a messengeres videós beszélgetéseket) találkozásra nem várunk éveket és gyakrabban felszaladok majd hozzájuk. A magam részéről rendkívül örömteli lenne még sok „Sunyi”-születésnapra is koccintani. Mindenesetre becsüljük meg őket, mert bizony a legendák köztünk élnek, mégha nem is futunk beléjük naponta, vagy fel sem ismerve elrohanunk mellettük az utcán.